A héten esedékes Obama-Hu Csin-tao csúcstalálkozó közeledtével egyre több figyelem irányul Amerika egyik legnagyobb aggodalmára: Kína növekvő katonai erejére. A Népi Felszabadító Hadsereg (a kínai hadsereg hivatalos neve) valóban gomba mód növekszik. 2000 óta szinte minden év katonai büdzséje 15% körül haladta meg az előző évit, tehát a katonai kiadások gyorsabban nőnek, mint a GDP. A nemzetközi sajtóban nem egy aggodalmas hang figyelmeztet, hogy ha Kína gazdasági növekedése ilyen mérvű fegyverkezéssel párosul, az ázsiai ország gazdasági befolyását katonai terjeszkedés kísérheti.

Nem érdemes azonban sárga veszedelmet emlegetni. A kínai hadsereg sem történelmi, sem szervezeti vagy hadászati szempontból nem terjeszkedésre rendezkedett be. Ami a legfontosabb azonban az, hogy Kína nem rendelkezik a nemzetközi hatalmi terjeszkedés egy elengedhetetlen stratégiai elemével: szövetségesekkel.

Rengeteg oka van, amiért a kínai hadseregnek nagyobb a füstje, mint a lángja. Való igaz, hogy Kína az utóbbi tíz évben megnégyszerezte katonai költségvetését és ezzel a világ élvonalába került. Az is tagadhatatlan, hogy az ország védelmi kiadásainak jelentős része nem jelenik meg a hivatalos statisztikákban. 

A valódi fegyveres hatalomhoz azonban a költekezés nem elég. EBESZ-es koromból emlékszem, milyen véleménnyel voltak a nemzetközi békefenntartók a kínai hadseregről. Angol kollégáim szerint amikor a brit zsoldosok Afrikában meghallották, hogy az ellenséget a kínai néphadsereg képzi ki, visszafeküdtek aludni. Kína hadtörténete ugyan jeleskedik nagy győzelmekben, csapataik azonban szinte kizárólag más kínai hadseregek ellen vívtak diadalt. Kína nemzetközi megmérettetéseinek nagy része katonai és politikai kudarccal végződött.

Ennek egyik oka, hogy a hadsereg évszázadok óta egyfajta szociális hálóként működik. A védelmi kiadásoknak ma is jelentős része a munkanélküliség enyhítésére szolgál. A néphadsereg csak egyetemet végzett írnokból évi több tízezret köteles elhelyezni az évi tízmillió kínai diplomás foglalkoztatásának megkönnyítésére. A növekvő hadsereg ezenkívül több halódó állami iparvállalatot is megmentett, a kínai fegyverek azonban még nem tettek szert nagy hírnévre.

Kína leggyengébb pontja azonban nemzetközi elszigeteltsége, mely még sokáig meg fogja gátolni abban, hogy valódi hegemóniáról álmodhasson. A nemzetközi izoláció több száz éve tudatos politika Kínában. Csak a huszadik században kétszer, a késő Csing Dinasztia és a Mao Ce-tung fémjelezte kommunista uralom alatt megszakadtak a kapcsolat a külvilág és Kína között, ideértve az országot vezető politikai elitet is. Modern története során az ország vezető diplomatáit gyanakvás és gyakran meghurcolás kísérte, mivel a külfölddel való kapcsolatuk megbízhatatlanná tette őket.

Az elidegenítési politika olyan remekül működött, hogy mára Kína az összes határos országgal, a legtöbb nagyhatalommal és gazdaságilag befolyásos országgal rossz viszonyban van. Gondolatban tegyünk egy sétát Kína határán!

Kezdjük kelet felől, hiszen sokak szerint Észak-Korea (avagy a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság) Kína egyetlen valódi szövetségese. Valójában azonban Kína ugyanúgy lenézi fundamentalista szomszédját, mint mindenki. Látszatbarátságukat két dolog tartja össze. Először, hogy Észak-Korea összeomlása nemkívánatos menekültáradatot indítana Kína felé. Másodszor, hogy ha a szegény szomszéd valaha felébred csipkerózsika-álmából, a kínai befektetők számára felbecsülhetetlen lehetőségek nyílnak meg. Addig azonban Kim Dzsong-il kénytelen titokban, a hivatalos elismerés minden jeltől megfosztva meglátogatni Kína gyárait és pártlétesítményeit.

Bár a kínai sajtó jelenleg az orosz-kínai közeledéstől hangos, a két ország viszonyát mind a szárazföldön, mind a tengeren határviták nehezítik. Nem segít az sem, hogy a 20. század elején a Szovjetunió megszálló hatalom, a közepén osztályellenség volt Kínában. Akármennyi olaj és gáz van Oroszországban, azért a két Nagy Testvér között "gáz van".

Mongóliát a tibeti buddhizmus és a Kína-ellenes harc évszázados története, a közép-ázsiai szomszédokat pedig a nyugat-kínai területeken élő Ujguroknak nyújtott politikai és morális támogatás teszi ellenségessé. A következő megálló India és Nepál. Bár Indiát egyre gyakrabban említik Kínával együtt, és megindult a politikai közeledés is, több okból is bizalmatlan a viszony, ha nem egyenesen ellenséges. Kína egypárti diktatúrája rossz szemmel tekint a magát a világ legnépesebb demokráciájának hirdető, mélyen vallásos gazdasági riválisra. Nem könnyítenek a helyzeten a megoldatlan határok sem.

Délkelet-Ázsiában, bár a pénz és hatalom elitje is kínai származású, a nemzeti ambíciók Kínában inkább kihívást, mint szövetségest látnak. A szubkontinens történelme gazdag az elnyomó birodalom elleni küzdelem epizódjaiban, a népes kínai diaszpórát is ennek köszönhetik. A modern Kína felsőbbrendűsége tudatában és némi rasszizmussal tekint a déli szomszédokra, felhánytorgatva nekik gyarmati múltjukat.

A sort Japán zárja, és a két állam közötti feszültségeket a végtelenségig lehetne sorolni. A kínai kultúrával szemben érzett japán kisebbségi komplexustól a meg nem bocsátott huszadik századi atrocitásokig ezer oka van, hogy a kínai-japán verseny nem maradhat a gazdaság szintjén. Nem kétséges, hogy a kínai fegyverkezést így vagy úgy  japán követi majd, még akkor is, ha a kínai hadseregnek soha nem volt esélye a japánnal szemben. Érdemes megjegyezni, hogy az egyik legnagyobb tüske Peking számára éppen az, hogy egyre többen vonják kétségbe a Vörös Hadsereg szerepét a japánok második világháborús kiűzésében.

Nehéz eldönteni, hogy Kína elszigetelődése a tyúk vagy a tojás. Annyi bizonyos, hogy ellentétben más, a történelem folyamán hegemóniára törő nagyhatalmakkal szemben a vörös óriás továbbra is abban a politikai burokban van, amiért századokig oly keményen küzdött. Hazai retorikája szerint hatalmas hadserege védelmi célokat szolgál. Filozófiájáról sokat elmond, hogy két leghíresebb építménye a Nagy Fal és a Tiltott Város. Valószínűtlen, hogy éppen most kezdene világhódításba.