Mielőtt új témákba kezdenék, még egy személyes jellegű bejegyzés, mégpedig arról, hogyan kötöttem ki Kínában.
Amikor megkérdezik tízéves korodban, hogy mi leszel, ha nagy leszel, senki nem válaszolja azt, hogy Európa-Ázsia kapcsolatokra szakosodott tanácsadó. Ahány diplomatával, nemzetközi tanácsadóval találkoztam, mindnek sztorija van, illetve két sztorija. Az első, hogy hogy szakadt el otthonról. A második, hogy miért ott kötött ki, ahol.
Én ott szakadtam el, hogy a gyermekkorom egy jelentős részét a Közel-Keleten töltöttem. Tizenévesen már megint itthon voltam, de apám, akinek Tungsramos kiküldetése miatt lettem én is világcsavargó, tovább utazott. Az első benyomás, amire emlékszem Kínáról, a fotók voltak, amiket ő mutogatott. Ez a nyolcvanas évek közepén volt, amikor Kína még Maós-biciklis turisztikai fehér folt volt a térképen, de a magyaroknak hagyományosan elég jó 
gazdasági kapcsolataik voltak Pekinggel. (Nem tudom megállni, hogy be ne szúrjam ide azt a képet az Ikarusz buszról a pekingi Qian Men előtt!)
A képeken mindenki kék-fehérben volt, mindenkin papucs vagy NDK szandál, de nekem baromira tetszett. Ez igen, gondoltam magamban, ide eljutni tényleg kaland, mint Dr. Justice a Kockás képregényújságban. Ez az érzés a mai napig erőt vesz rajtam néha.
Azt hittem, egyetemista koromra elfelejtettem az egészet, de mint kiredült, talán mégsem. Nagykamasz koromban összevissza olvastam Kelet-Ázsiáról, az ELTÉ-n pedig felvettem minden keleti tárgyat, amit tudtam. Közben elkezdtem harcművészkedni is, és mire 1997-ben a CEU nemzetközi kapcsolatok szakára kerültem, összeállt a fejemben a küldetés, amire professzoraim és csoporttársaim nagy része is egyöntetűen azt nyilatkozta, hogy egy marhaság. Akkoriban az EU bővítése volt a sztártéma. Akiket az nem érdekelt, a világ olyan szaftos konfliktusaival kívántak foglalkozni, mint a Szovjetúnió megroggyant utódállamai vagy az EU cipőjében kellemetlenkedő Ciprus-kavics. Nekem viszont Hongkong újraegyesítése a Kínai Népköztársasággal és a két Korea újraegyesítésének kilátása mindent túlüvöltött. „Muszáj Ázsia felé menni.”
Makacs emberként nem is tágítottam ettől sem a CEU-n, ahol a polgárháborús válságkezelést hasonlítottam össze Boszniában és Kambodzsában, sem pedig a bécsi Diplomáciai Akadémián, ahol az Asia-Europe Meeting jövőjéből szakdolgoztam. (Mint kiderült, a jövője is ugyanolyan, mint a jelene volt akkor.) Csakhogy ugye, ha rántott gombát csinálsz, akkor a rizst dicséri mindenki: CEU-s szakdolgozatom miatt a Balkánra kerültem az EBESZ színeiben. Ott kiválóan el is voltam két évig, a legjobb, amit történt velem Boszniában az viszont az volt, hogy megszületett bennem az elhatározás: „Muszáj Ázsiába menni”.
Az ilyen dolgok mindíg valami ihlet alatt történnek. A mai napig emlékszem az órára, percre. A boszniai EBESZ-misszióban voltam Zvornikban. Ültem a gép előtt és a hátam mögötti ablakon a NATO-helikopterek süvítését hallgattam, amint landoltak a leszállópályának kiejnstandolt focipályán. És egyszercsak megfogalmazódott bennem a kérdés: ennyi olvasás, szakdolgozás, harcművészkedés, és főleg álmodozás után miért nem vagyok én Ázsiában?
Az első Kínai munkahelyemet ott és akkor, az EBESZ számítógépén internetezve találtam.
