Kínában ugyan nem január elseje a nagy újrakezdés ideje hanem a Holdújév (takarító nénim például Újév reggelén katonásan 9-kor kezdett porszívózni), azzal azonban február 3-ig kell várni. Közben a világ egyenleget von, és 2010 az üzletben és a politikában is hozott sok érdekeset.
A 2009-es év Kína számára egyértelműen a diadal és káröröm ideje volt, hiszen az egész világ válságban fetrengett, míg ők azért szorítottak, nehogy tíz százalék alá zuhanjon a GDP növekedése. 2010 azonban a világ más gazdaságai annak ellenére zárták zilált soraikat, hogy a válságnak azért nincs vége. Közben viszont Kína rádöbbent arra, hogy a válság évében tanúsított magabiztosság máshonnan nézve arroganciának tűnhet, pedig jobb megtartani a jó viszonyt, hiszen a Kínai gazdasági csodát a következő pár évben egyértelműen újabb csodákkal lehet csak pályán tartani.
2002-ben érkeztem Kínába, és az óta rengeteg minden változott. a legkézzelfoghatóbb változás talán a nyugatimádat lanyhulása Kína szerte. Tíz éve nemcsak hogy többen akartak külföldre menni dolgozni, hanem az utóbbi két-három évben valóságos visszaözönlés zajlott, hiszen az Európában vagy az USA-ban tanult kínaiaknak jelenleg itthon nagyobb esélyük van munkát kapni, mint ott. Nem ez az egyetlen ok azonban, amiért lanyhul a nyugatimádat.
Ahogy Kínában halmozódik fel a pénz, úgy tűnnek el sorban az okok, amiért érdemes lenne elmenni. Javul az ingatlanok minősége, most már itt is lehet amerikai professzorokat hallgatni az egyetemen, van fehér kenyér, iPhone meg Maserati Quattroporte, meg minden, ami kell. Ráadásul az a réteg, amelynek egyáltalán megadatik az életmód megválasztásának szabadsága, az utóbbi években számos olyan kiváltságban részesült, amelyek külföldön nemhogy a kínai bevándorlókat, de senkit nem illetnek meg. A vállalkozások adója és a jövedelemadó is röhejesen alacsony, és kis ügyességgel azt sem kell megfizetni. A vállalkozások jövőjét nem befolyásolják a politika ingadozásai, mert ugye olyanok itt nem nagyon vannak. A sikeres vállalkozókat még a Kommunista Párt is szívesen látja, és a párttagság üzleti előnyeit nekünk magyaroknak nem kell sokáig magyarázni. A Renminbi (kínai jüan) stabilitását csakúgy az állam garantálja, mint az infláció és a munkanélküliség megregulázását. Kínának tehát látszólag sikerült, ami másoknak nem.
Az én meglátásom szerint 2010 volt az az év, amikor a jól informált után a kevésbe jól informált kínai is rájött, hogy ez nem lesz mindig így. Idén kezdtem rendszeresen olyan dolgokról hallani, melyekhez inkább Európában voltam hozzászokva.
Munkanélküliség: Ez még a legutóbbi időben is az állam dolga volt, slussz! Idén azonban sokat cikkeztek azon, hogy a fizikai munkások azért nem tudnak elhelyezkedni, mert Kína a gyártásról a szolgáltatásra akar átállni (tehát leépül a gyártási kapacitás), az egyetemet végzettek pedig azért, mert nem elég képzettek a globalizált szolgáltatási piacon.
Infláció: Meg vagyok döbbenve, mennyit hallunk erről most Kínában. És nemcsak azért, mert ez sokáig kapitalista csökevénynek számított: ha mentek is fel az árak, ezt nem hívták inflációnak. Az döbbent meg inkább, hogy meglepetésként érte Kínát az infláció, amikor a kormány évek óta nyomta a gazdaságba a pénzt, milliárdszámra. Márpedig a pénzdömping az más néven infláció, ugyebár.
Korrupció: A nagyközönség sokáig azt gondolta, hogy a gazdasági fejlődés megoldja majd a hivatali korrupció problémáját. Kína azonban bekerült a G5-be, a vezetők azonban nem lettek ettől kevésbé korruptak. A kormány idén a "Harmonikus Társadalom" egyik pillérévé tette a korrupció elleni harcot, bár ne próbáljuk féllábon kivárni, míg a helyzet megoldódik!
Globalizáció: A gazdasági válság előrehaladtával még az átlag kínai is észrevette, hogy ha az USA és az EU bajban van, Kínának is rosszabbul megy. Ez szöges ellentétben van azzal, amit a tévében látnak, hiszen ha Amerika és láncos kutyái Kínát geopolitikai érdekből próbálják akadályozni a fejlődésben (így a hivatalos fáma), akkor az ő krízisük Kínának jó kellene, hogy legyen. Nem így van, és idén többet hallok a globalizációról, mint eddig bármikor.
Mi van műsoron? Kína hosszú évekig egyik nagy felhajtástól a másikig élte a hétköznapjait. Három Szurdok gát, Olimpia, a Népköztársaság hatvanadik évfordulója, Világkiállítás. Az Expo végeztével nagyon lobogtatta a média az Ázsiai Játékokat, de ezt még a hazai közönség sem vette be. Akkor most mi van? Az ázsiai ember szeret nagy célokért önfeláldozóan harcolni, dolgozni. 2010 végére azonban Kína kifogyott a nagy projektekből, helyette maradt a munkanélküliség és az infláció letörésének, a szegénység felszámolásának kevésbé heroikus munkája.
Persze mint eddig, Kína idén is hihetetlen számokat produkált. Elérte a két számjegyű GDP-növekedést, rekordmennyiségű lakást és utat épített és megcsinálta a világ legnagyobb világkiállítását, igaz, hogy csak a látogatók három százaléka volt nem kínai. A lebontás alatt álló pavilonok azonban arra emlékeztetnek, előbb-utóbb Kína is szembe kell nézzen ugyanazokkal a kérdésekkel, mint minden más gazdaság: Lehet-e hatékonyságot növelni munkanélküliség nélkül, vagy gyorsan fejlődni infláció nélkül? Ha nem lehet, akkor vagy Kína csak egy gazdaság a sok közül, vagy kell egy újabb csoda.
