Kína messze van, nem hiszem, hogy Magyarországról túl sokan fektetnének ott ingatlanba, mégis meglepően sokakat érdekel az ottani ingatlanhelyzet. Pukkan-e egyszercsak a kínai ingatlanbuborék? Vagy mehet fel a végtelenségig az ingatlanok ára, a rémtörténetekbe illő Tokió-belvárosi négyzetméterárakhoz hasonlóan?
Mi magyarok valahol szerintem szeretnénk is, hogy pukkadjon már az a lufi. Elvégre mi ugye jók voltunk, rendszert váltottunk, hallgattunk az WTO-ra meg az IMF-re, akármilyen meredek javaslatot kaptunk tőlük. Erre mi itt szívunk a válsággal, leminősítenek minket, ők pedig nőnek, mint a gomba és mindenki oda akar befektetni (Kína jelenleg világelső beáramló működőtőkét tekintve).
Hát akkor pukkadjanak meg!
...Vagyis hát miért is nem pukkadnak?
A Mandíner Blog egy tegnapi, Kína szellemvárosairól írt cikkének ihletésére itt van néhány ok, ami miatt nem pukkan a lufi.
A legismertebb ok az, hogy mivel Kínában nyugdíjrendszere gyakorlatilag nincs (illetve senki nem bízik meg benne), a banki kamat nem jó, a tőzsde kockázatos és a befektetési rendszer gyerekcipőben jár, az átlagemberek ingatlanba teszik a pénzüket. Ez tényleg így van: akinek nincs öröklakása, az félember, szegényember, művész vagy külföldi.
Ez a következő pár évben változni fog, hiszen a több ezer dolláros négyzetméterenkénti árakat az átlagember egyre nehezebben köhögi ki, és egyszer csak nem tudja majd megfizetni. Ez azonban nem feltétlenül sietteti a buborék pukkanását, hiszen Kínában elég gazdag ember van ahhoz, hogy egy robosztus ingatlanpiacot fenntartsanak. Több mint száz dollármilliárdost jegyeztek tavaly, az egymillió dollárnál magasabb mozgótőkével rendelkezők nyilvántartását pedig pár éve abbahagyták, annyian vannak. Nekik nem lesz gond a tervezett ingatlanadó sem.
Ha ez nem lenne elég, az állami vállalatok is ingatlanba teszik a pénzüket. A siralmas hatékonyságú de az állami bankkölcsönökből jól eléldegélő közcégek nem szeretnek fizetni, ideértve a magas fizetéseket, nyereségrészesedéseket és a nyereségadót is. A nyereség eltüntetésének egyik legjobb módja az ingatlanvásárlás, amellyel gyorsan rengeteg pénztől lehet megszabadulni.
A gazdasági növekedés fenntartását elősegítő állami pénzek legnagyobb része is az infrastruktúrába vándorol, az infrastruktúra-beruházások pedig az ingatlan legnagyobb felvevőpiacai közé tartoznak. Bár ez a költekezés kétségtelenül felgyorsult a válság idején, nemcsak válságkezelésről van szó, hanem tudatos politikáról. Az infrastruktúra fejlesztése látványos és rengeteg munkaerőt vesz fel, márpedig A Népköztársaság hallani sem akar a munkanélküliség növekedéséről. Sokan várják, hogy kimerüljenek a források, amíg azonban Kína a külföldi működőtőke első számú célpontja marad, addig lesz pénz infrastruktúrára.
A kínai kormány mindíg jó előre tervez, és a tervet még akkor is keresztülviszi, ha időközben kiderül, hogy az irány nem a legszerencsésebb. Az oktatásban évi tízmillió végzős egyetemistát akartak, és pár éven belül meg is lesz, bár már a mostani hatmilliónak sem tudnak rendes munkát adni. Az ingatlanok területén az összlakosság ötven százalékos városiasítása a cél, vagyis 2020-ig a kínaiak fele városban lakik majd. (Ma ez az arány még a negyven százalékot sem éri el.) Nem kell makroközgazdásznak lenni ahhoz, hogy megértsük, ez a terv hogyan odázza el a lakástúlkinálat kialakulását.
Temészetesen nem a Sanghaj és Kanton szintű városokba fogják a vidéki lakosságot költöztetni. A fő városok telítődnek, mennek fel az árak, és csak a pénzes elit engedheti meg magának, hogy ott vegyen ingatlant. A rohamléptű urbanizáció a másod- és harmadszintű városokban zajlik, melyek közül már több mint száz egymillió lakos fölé növekedett. A legvadabb sztori Chongqing, ahová a Három Szurdok gát útjából kitelepítetteket is költöztetik: harmincmillióan laknak benne.
A kínai kormány természetesen folyamatosan beszél a gazdaság és ezen belül az ingatlanpiac túlmelegedéséről. A televízióban hallhatjuk, hogy "a párt- és állami vezetők mindent elkövetnek" az ingatlanűzérkedés ellen és a javak igazságosabb elosztásáért. Elvégre Kína jelenleg a Harmónikus Társadalom építésén fáradozik, mely a "kínai típusú szocializmus" fejlődésének egy fontos állomása. A baj csak az, hogy a vezetők szemszögéből ennél jobb elosztást már nem lehet elképzelni. Náluk a törvényhozói és végrehajtói hatalom, miközben a száz legnagyobb kínai cég felének többgenerációs kádercsaládokból kerülnek ki a felsővezetői. Nem tartom valószínűnek, hogy a következő pár évben az ő nyomásukra változna a helyzet.
